– Riporter: Ön szerint mennyire gyakori nálunk a terrortámadástól, repülőszerencsétlenségtől, katasztrófától való félelem?Dr. Kopácsi pszichiáter: A felsorolt három félelem-forrásból – rendelési tapasztalataim szerint – messze kiemelkedik a repülőgép-szerencsétlenségtől, ill. általánosabban a repüléstől való félelem. Érdekes, összetett félelem ez az aerofóbia. Ha megpróbálnánk egymást metsző körökkel (halmazokkal) ábrázolni, hogy a repülésfóbia (harmadik közkeletű nevén aviofóbia), milyen fóbiáink metszetében áll, akkor fontossági sorrendben talán így következnének: repülésfóbia félelem-elemei: agorafóbia (közlekedési fóbia), klausztrofóbia (bezártságtól való iszony), szociális fóbia (a mások előtti megszégyenüléstől való félelem), akrofóbia (félelem a magasságtól), halálfélelem. Aztán az egészet átszövi a teljesen normális bizonytalanságérzés.
– Mire vezethető vissza a terrortámadástól való félelem? Magyarország ahhoz nem tűnik komoly tényezőnek a világpolitikában, hogy bárki foglalkozzon velünk.
Nem is vagyunk azok. Inkább csak - Ady szavaival - „kompország”, ahol időről-időre cserélődik a „főkompos”. A „terrorfenyegetettség érzés” – már akinél ez egyáltalán kialakul – szerintem egyértelműen média-indukált hatás. Ugyanis, bármennyire távol történnek tőlünk ezek az események, bármennyire is valószínűtlen, hogy ilyen cselekmények célkeresztjébe kerüljünk, ha a hír-, és képszerkesztők behozzák őket otthonainkba (rádió és TV-csatornák), aztán ezek nyomán elindul az otthoni hírkeresés („guglizás”, „jutubozás”), akkor ezek - innentől kezdve - hatással lesznek gondolkodásunkra, érzéseinkre, viselkedésünkre. Érdemes lenne elgondolkodni az írástudók felelősségén.
– Mire vezethető vissza a repüléstől való félelem? A gyerekkorra? Közeli hozzátartozó balesetére? Mitől félünk ilyenkor igazán? Hiszen el tudom képzelni, hogy a statisztika azt mutatná, hogy többen halnak meg autóbalesetben, mint repülőszerencsétlenségben.
Nem is vagyunk azok. Inkább csak - Ady szavaival - „kompország”, ahol időről-időre cserélődik a „főkompos”. A „terrorfenyegetettség érzés” – már akinél ez egyáltalán kialakul – szerintem egyértelműen média-indukált hatás. Ugyanis, bármennyire távol történnek tőlünk ezek az események, bármennyire is valószínűtlen, hogy ilyen cselekmények célkeresztjébe kerüljünk, ha a hír-, és képszerkesztők behozzák őket otthonainkba (rádió és TV-csatornák), aztán ezek nyomán elindul az otthoni hírkeresés („guglizás”, „jutubozás”), akkor ezek - innentől kezdve - hatással lesznek gondolkodásunkra, érzéseinkre, viselkedésünkre. Érdemes lenne elgondolkodni az írástudók felelősségén.
– Mire vezethető vissza a repüléstől való félelem? A gyerekkorra? Közeli hozzátartozó balesetére? Mitől félünk ilyenkor igazán? Hiszen el tudom képzelni, hogy a statisztika azt mutatná, hogy többen halnak meg autóbalesetben, mint repülőszerencsétlenségben.
Teljesen igaza van. Manapság, a megtett kilométerekre eső balesetek számát tekintve egyértelműen a repülés rizikója a legkisebb. Ennél csak két közlekedési forma biztonságosabb. Az űrrepülés. Gondoljunk csak bele, az asztronauták 29 000 km/órás sebességgel, - kb. 100x gyorsabban, mint egy Forma-1-es versenygép -, 90 percenként kerülik meg a Földet űreszközükben. Hallottunk már híradást komolyabb ütközésekről?
A másik "közlekedési eszköz" pedig maga a jó öreg Föld. A Föld iszonyatos sebességgel kering a Nap körül, a Naprendszer meg a Tejútrendszerben száguld tova. És láthatjuk, hogy milyen ritkán történik kozmikus-baleset. Egy ilyen kozmikus ütközést egy kisbolygóval a minap (2015.01. végén) sikerült elkerülnünk. Becsapódása pártállástól, politikai hovatartozástól függetlenül, leborotvált volna mindent a Földről. Újra kezdődhetett volna a földi evolúció.
– Vajon azok között, akik érintettek ebben a problémában, mi lehet a közös? Kik a leginkább aggódósak ezekben a témákban?
Akik, ahogy mondta „aggódósak”, azok nem csak ezek miatt aggódnak, hanem úgy általában. Az ő alapszorongásuk (vonás szorongás), az élethelyzetektől függetlenül nagyobb az átlagosnál. Az aggódós embereknél gyakran alakul ki generalizált szorongás betegség (GAD), szorongás szinte mindentől, ami létezik, ill. elképzelhető. Ennek az aggódósságnak, neuroticizmusnak a közös gyökerei: genetika, családból hozott hasonló gondolkodási-viselkedési minta, kellemetlen korábbi személyes tapasztalat, elégtelen stresszkezelés és hiányos társas támogatás. Ez utóbbi kettő sikerrel fejleszthető.
– Ön milyen gyakran találkozott hasonló esetekkel? Tudna néhány érdekesebb esetről mesélni?
Hirtelen hárman jutnak eszembe. Egy fiatalasszony, aki Gran Canaria-n került kórházi kivizsgálásra azt követően, hogy első repülőútján pánikrohamot kapott és az a leszállás után sem akart csitulni. Vele néhányszor, míg kint volt Skype-on konzultáltunk, hogy több mersze legyen hazafelé újra repülőgépre ülni. Természetesen ép bőrrel megúszta a félelmeit.
A második, egy törzsutas üzletember volt, akinél némi megerősítés, a következő repülések előtt bevett, mini dózisú szorongásoldó (Legkevesebb Gyógyszer Garancia) és életmód-terápia segített.
Harmadikuk szintén egy fiatal hölgy, akinek régóta nem voltak már pánikrohamai, ám most egy thaiföldi útján ismét fellángoltak. Vele: „csapataink harcban állnak”.
– Szélsőséges esetben hogyan viselkednek a páciensek?
A „végső közös út”, amelybe hatékony kezelés és/vagy eredményes öngyógyítás nélkül, a provokáló helyzetekben minden fóbia torkollik, a pánikroham.
– Mit tanácsolna azoknak, akik hasonló problémákkal küszködnek?
A legrosszabb, amit az aktuálisan repülésfóbiával küzdő ember tehet, hogy feladja és elkerüli a repülést. Az előrevételezett szorongások (SANG-ok), miszerint: „a repülőn úgyis megint rosszul leszek!”, v. „biztosan bepánikolok újra!” - sokszor elkerülő magatartáshoz vezetnek. Az elkerülő magatartás, a célok feladása, a fejünk homokba, vagy Xanaxba dugása nagyon gyakori tévút, zsákutca.
"Kutyaharapást szőrivel" - régi szólásmondásunk bölcsessége sokat segíthet. Mert a repülésfóbiára megoldást csak a folyamatos, kitartó, kis lépésekben történő gyakorlás hozhat. Válasszuk a „tanulmányi kirándulást” a zsákutca helyett. Adjunk magunknak esélyt.
Henry Ford mondta egykoron, hogy: „Akár azt gondolod, hogy sikerülni fog, akár azt, hogy nem – IGAZAD LESZ.” Adjanak a fóbiával küszködők maguknak esélyt a gyógyulásra. Keressenek fel olyan terapeutát, aki kognitív-viselkedés terápiával, relaxációval segíteni tudja őket félelmeik legyőzésében. Legyenek türelmesek. Tűzzenek ki reális célokat. Jegyezzék fel, lehetőleg számszerűsítve minden apró eredményüket. Menjenek előre konokul, kitartóan, lépésről-lépésre. Újra megtanulni a szorongásmentes légiközlekedést csak így lehet.
– Mit tanácsolna azoknak, akiknek a környeztében valaki hasonló gondokkal küzd?
Megértést, empátiát elsősorban. Ne minősítsék ún. „te-közlésekkel” akaratgyengének, vagy hisztisnek a szenvedőt. (Elég baja van enélkül is!) Az ilyen kijelentések később nagyon nehezen átugorható közlés-sorompókat képeznek két ember között. Ehelyett próbálják meg „én-közlésekkel” („szerintem nemsokára minden rendben lesz”, „voltam már én is hasonló helyzetben”, stb.), öleléssel, a pánikoló kezének együttérző megszorításával, figyelemeltereléssel, beszéddel, a nyugodt légzés megmutatásával, ügyelet/mentő hívásával megnyugtatni a pánikrohamtól szenvedőt.
Ha a pánikroham a repülés alatt, vagy a repülőgép fedélzetén zihálással, kapkodó levegő vétellel jár, sokat segíthet, ha kerítenek egy nagyobb nejlon, vagy papírzacskót - ilyenből egy kisebb mindig van az előttünk lévő repülőgépülés hátsó tartó rekeszében -, azt az orra és a szája elé veszi, arcára szorítja a szorongó, és abból, abba kezdi venni a levegőt. Nem kell a módszerben hinni. Egyszerű élettan. Hit nélkül is hat.
Ha a pánikroham nem tipikus helyzetben jelentkezik, ha lélektanilag nem érthető, érdemes orvosi és labor vizsgálatokkal kizárni a pánikos rosszullét esetleges (nagyon ritka!) szervi okait. Aztán, ha úgy érzik, hogy nem képesek hatékonyan megküzdeni a szorongással, ne mondjanak le a gyógyulásról, ne kezdjenek "öngyógyszerelésbe", keressenek fel inkább szakembert.
Pszichiáterként azt mondom, hogy egy jó, klinikai szakpszichológust elsődlegesen, mert ő vegyszermentesen (gyógyszermentesen) segíthet pszichoterápiával meggyógyulni. (Magam is foglalkozom ezzel.) Kerüljék az agyon-gyógyszerezést, ha csak lehet. Lehet.
– Ön szerint ezek a félelmek mennyire köthetők csak a mai emberhez? Az őskorban, középkorban például mi lehetett ennek a megfelelője? Ez a félelemtípus vajon mióta létezik?
Sokkal-sokkal távolabbra érdemes visszamennünk a múltba. A félelem, ill. általánosabban a stresszreakció idegrendszeri alapját képező vegetatív idegrendszer kezdetei már néhány százmillió évvel ezelőtt a gerinchúrosoknál megjelentek. Természetesen a mi emberi félelem élményünkhöz hasonló jelenséget, csak az emlősöknél tudunk feltételezni.
Pedig, amikor egy csiga tapogatója végén ülő szeméhez hozzáérünk, és az azt azonnal visszahúzza, majd csak lassabban, „óvatosabban meri” kimereszteni újra, a csiga reakciója nagyon hasonló ahhoz, mint amikor valakinek pánikrohama van egy utasszállító fedélzetén, onnan menekülni akar, aztán csak nagyon lassan mer újra felmerészkedni a gépre… Netán visszabújik a "csigaházába"...
Visszatérve eredeti kérdésére: megfélemlítő stresszorok természetesen a vaskorban is lehettek. Tűz, villámlás, dörgés, özönvíz (megfulladástól való félelem), csúszó-mászók, ellenségesen (agresszorként) fellépő embertársaknak való kiszolgáltatottság - nyilván már akkor is léteztek. Ezek mind-mind a kontrollvesztés miatti félelem ősi mintái, melyeket sokan cipelnek még ma is a lelkükben.
Ami nem megy, - és itt az eredménytelen megküzdésekre gondolok, mint az: ivás, begyógyszerezés, önfeladás, passzív várakozás ("majd csak történik valami...") - ne erőltessük. Vegyük aktívan kézbe a sorsunkat. Vegyünk igénybe, ha kell átmenetileg külső támogatót. Együtt sikerülni fog!
Amennyiben fontosnak tartja ezeket az ismereteket, kérem, ossza meg a Benzo Blogot rokonaival, barátaival és ismerőseivel. Vigyázzon rájuk is!
Kérem, ne feledje el kitölteni a Benzodiazepin szedési kérdőívet!
Nevess többet, szeress jobban, tanulj még...
Kapcsolódó anyagok
