A gyerek iskolába megy, ami nagy stressz – és nem elsősorban a csemetének. Hogy milyen élményekkel kezdi a sulit, az nagyrészt a szülőtől függ: jó esetben tartalmas útravalóval indítja el, de van, hogy puszta jószándékból többet árt, mint segít neki.

Nem kell messze menni, elég elsétálni egy iskolai évnyitóra ahhoz, hogy lássuk: a szülők gyakran jobban izgulnak év elején, mint csemetéik. A hat-hétéves kicsik életkoruknál fogva természetes kíváncsisággal és tudásvággyal vágnak neki az iskolának, s míg a szülő a „vége a gyerekkornak" problematikán rágódik, az újdonsült kisdiák korántsem drámaként éli meg a váltást.

- A szülő azzal segíthet a legtöbbet a gyerekének, ha nyugodt, biztonságot nyújtó hátteret teremt neki, ehhez pedig gyakran el kell gondolkozni azon, ő maga hogy viszonyul az iskolához - mondja Benczéné Timár Irén iskolapszichológus, „mellesleg" háromgyermekes anyuka. - Mennyire fél attól, hogy milyen élmények érik a gyereket, hogy meg tud-e felelni az elvárásoknak, és főleg mennyire közvetíti ezt - akarva, akaratlanul - csemetéje felé?

Legkésőbb az osztályterem ajtaján belépve minden elsős rádöbben, hogy az iskola az első nagy lépés az önállósodás felé: itt már nem szedi össze a holmiját utána az óvónéni, nem keni meg a kenyeret tízóraizáskor, s bizony vannak feladatok is. A zsibongó osztálytermekben pedig megszületik a felelősség és a kötelességtudat - ha hagyják. Mert sok szülő éppen ott hibázik, hogy túlságosan segíteni akar „szegény"  gyereknek: bepakol helyette a táskájába, kifaragja a ceruzáit, sőt, van, aki még évekkel később is felolvassa a leckét a „betűundoros" diáknak. Ezzel pedig többet árt, mint használ.

- A gyereknek magának kell megtanulnia ezeket az apró feladatokat, s ha puszta jó szándékból anyu megcsinálja helyette, soha nem alakul ki az önállósága - vallja Benczéné Timár Irén, aki óva int min-den szülőt attól, hogy nagylelkűen átvállalja az iskolai  feladatokat. - Segítsünk neki inkább passzívan, a háttérből: nézzük át még egyszer a táskáját, pakoljunk be együtt, de ne csináljuk meg helyette a tennivalókat! Lehet, hogy rövid távon jó megoldásnak tűnik, de éppen attól fosztjuk meg a gyereket, amire ilyenkor a legnagyobb szüksége van: az önállóságtól. 

Az iskola egy teljesen új világ az ovi megszokott rendje, ismerős arcai után, amelyben a kis elsősnek nem sok tájékozódási pontja van. Ezért fontos, hogy elmondjuk neki, mi vár rá, mi fog történni ebben az új közegben: sorakoznak, becsengetnek, szünet lesz, tízóraiznak, és így tovább. Ezek az objektív információk biztos igazodási pontokat jelentenek és segítenek könnyen venni az első akadályokat.

A gyerekekért versengő iskolák némelyike zavarba ejtően sok tanítás utáni programot, szakkört, különórát kínál, és sajnos sok szülő meg is részegedik a lehetőségektől. Művészi torna, Számítástechnika? Angol? Kerámiaszakkör? Legyen mind a négy, elvégre a hétbe belefér! Csakhogy így éppen a szabad játéktól, a feltöltődéstől, a családdal töltött időtől fosztjuk meg a gyereket. Heti egy-két külön foglalkozásnál többet még akkor sem javasolnak a szakemberek, ha a gyerek maga szeretne kipróbálni - kaland- vagy bizonyítási vágyból - minél több mindent. Ha pedig már választásra kerül a sor, részesítsük előnyben a mozgásos, játékos foglalkozásokat - nem a versenysportot! - elvégre éppen eleget kell ülni az iskolapadban. Mindegy, hogy torna, dzsúdó, néptánc, vagy úszás, erre az „átmozgatásra" éppen olyan nagy szüksége van a kicsiknek, mint betűkre és számokra. Ez persze nemcsak a szervezett foglalkozásokra, hanem a biciklizésre, kirándulásra, otthoni labdázásra is igaz. 

Az első napok legnagyobb megpróbáltatása kétségkívül az, hogy a biztonságot nyújtó óvodai „fészekaljból" a kisgyerek idegen emberek közé kerül. Jó esetben van az osztályában egy volt ovistárs, szomszéd, vagy ismerős, de ha nem, a pszichológus szerint célszerű a szülőnek tenni valamit.

- Már az óvodában azt szoktam javasolni az anyukáknak, hogy próbáljanak meg megismerkedni egy-két leendő osztálytárssal és a szüleikkel, hogy később legyen ismerős az iskolában. Még most sincsenek elkésve: az évnyitón, a sorakozónál például a szülők összeismertethetik a gyerekeket, később meghívhatják őket egy-egy délutánra, szervezhetnek nekik közös programot hétvégére.

Bármennyire is komolyan vesszük az iskolát, a családi életnek, az együtt töltött időnek nem szabad kizárólag a tanulás körül forognia. Ne csak arról beszélgessünk, hány pirospont került a füzetbe és a többieknek mennyi van, hiszen a gyereket nem ezzel mérjük. Fontos, hogy érezze a feltétlen szeretetet és támogatást - függetlenül az iskolai eredményétől.

Benczéné szerint sok szülő panaszkodik arról, hogy ha megkérdezik, mi történt az iskolában, rendszerint az a válasz, hogy semmi.

- Valóban, ha így teszi fel a kérdést, ez lesz rá a válasz, de mindjárt beszédesebb a gyerek, ha rákérdezünk, mit csináltak aznap matekórán vagy miről beszélgetett a padtársával. S nem elég megkérdezni, meg is kell hallgatni a választ! A gyerekek nagyon érzékenyek, észreveszik, ha a szülő teljes szívvel figyel rájuk, ha nem jut el hozzá, amit mesélnek, nem veszik őket komolyan, s legközelebb már nem lesznek ilyen közlékenyek. A célzott kérdések és az odafigyelés segít, hogy valóban megtudjuk, mi történt az iskolában. 



Kisalföld - 2004.08.28.