A 11 éves Zs. gondjai néhány hete kezdődtek. A szülőknek először csak a sápadtsága, szótlansága tűnt fel, de hamarosan panaszkodni kezdett a fej- és gyomorfájásra is. A rosszullét estére általában enyhült, de mégis előfordult, hogy reggel a gyomorfájás, hányinger, hányás miatt mégsem tudott iskolába menni. A kivizsgálások nem hoztak eredményt....

Végül egy tapasztalt és empatikus gyerekorvos derített fényt az esetre. Amikor rákérdezett, kiderült, hogy Zs.-re „rászállt” néhány osztálytársa, akik a többiek közönyös vagy éppen kárörvendő szemei előtt módszeresen gyötrik, zaklatják. A szülők számára nemcsak az jelentett megrázkódtatást, hogy gyermeküknek ilyen sok fájdalmat kellett kiállnia, hanem az is, hogy még nekik sem mert szólni a történtekről.

A fenti eset korántsem egyedi, bár a magyarországi helyzetről még keveset tudunk. Nyugaton közel 30 éve kutatják ezt a jelenséget, amelynek itthon még elfogadott neve sincs. Az első, alig néhány évvel ezelőtt megjelent magyar nyelvű cikkek, könyvek pszichoterrornak vagy mobbingnak nevezték (ez utóbbi kifejezés a mob 'csőcselék' angol szóból ered), de egyik megnevezés sem tudott gyökeret verni. Ma bántalmazásként vagy iskolai zaklatásként emlegetik a sajnos egyre gyakrabban előforduló jelenséget. Hogy jobban megértsük, miről is van szó, érdemes egy percre elidőzni magánál a fogalomnál: a „bántalmazás” kifejezés egyértelműen fizikai erőszakra utal, ám a gyerekek egymás közötti erőszakos akciói gyakran nem fizikai, „csupán” lelki fájdalmat okoznak. Ezért tartjuk kifejezőbbnek a „zaklatás” fogalmának használatát.

Nem könnyű meghatározni az iskolai zaklatás fogalmát. A gyerekek sokféle durvaságot elkövetnek egymással, de nem mind minősül zaklatásnak. A zaklatás ugyanis egyfajta „bántás, a bántás kedvéért”, s ez megkülönbözteti a diákok közötti konfliktusok erőszakos rendezésétől, s a durvaságba hajló rangsorképző vetélkedésektől is. A téma első és máig leghíresebb kutatója, a norvég Dan Olweus nyomán mára széles körben elfogadottá vált, hogy akkor beszélünk iskolai zaklatásról (angolul: a bullying, vagyis erőszak, zsarnokság, terrorizálás), ha a helyzet az alábbi három ismérvnek megfelel:

• a zaklató szándékosan, tudatosan, legtöbbször konkrét ok nélkül akarja bántani az áldozatot;
• a zaklatás ismétlődően, huzamosabb ideig zajlik;
• a zaklató és az áldozat között erőbeli vagy hatalmi különbség van, ami miatt az áldozat nincs abban a helyzetben, hogy megvédje magát.

Vagyis, bár nyilván ez is problémát okoz a szülőknek, gyerekeknek és pedagógusoknak, nem számít zaklatásnak, ha két, nagyjából egyforma erős gyerek „oda-vissza” csúfolja, lökdösi vagy akár üti-veri egymást. Vannak viszont a zaklatásnak olyan rejtett formái, amelyek legalább akkora szenvedést okoznak az áldozatnak, mint a fizikai bántalmazás. Pszichikai terrornak minősül a megfélemlítés, a zsarolás, vagy amikor olyasmire kényszerítik az áldozatot, amit nem akar megtenni. De súlyos traumát okoz a társas élettel kapcsolatos bántalmazás is: ilyenkor az áldozatot kiközösítik, levegőnek nézik, a kapcsolatai szétrombolásával fenyegetik, stb. Vannak a zaklatásnak sajátos, indirekt formái is, amikor a kipécézett gyereknek jelen sem kell lennie ahhoz, hogy áldozattá váljon: ilyen a rágalmazás, a pletykaterjesztés, a rosszindulatú szövegek vagy képek küldése vagy terjesztése mobiltelefonon vagy interneten.

Nem tudjuk, az iskolai zaklatás a gyerekek mekkora hányadát érinti. A dolog természetéhez tartozik ugyanis, hogy az események a felnőttek előtt rejtve maradnak. A zaklatás gyakran olyan eldugott helyeken történik, ahol a felnőttek nem látják (mosdóban, öltözőben, az udvar távoli zugaiban). Ezért nem meglepő, ám annál súlyosabb probléma, hogy a felnőttek – szülők és pedagógusok – rendre alábecsülik a jelenséget. Pedig a téma kutatói vizsgálatokkal támasztják alá, hogy a rendszeresen zaklatott gyerekek aránya 10-15% lehet. Ez azt jelenti, hogy minden osztályban van 3-4 gyerek, akiknek a társak közösségében élmények és örömök helyett megpróbáltatásban és félelemben van részük!
A zaklatóknak nyilvánvalóan érdeke a titkolózás.

Fájdalmasabb arra gondolni, vajon miért nem szólnak a szemtanúk, miért nem kér segítséget az áldozat? Sajnos azonban a jelenséget övező titok a dolog lényegéhez tartozik: a problémát ugyanis a félelem tartja fenn. A gyerekek nem bíznak abban, hogy a felnőttek megvédhetik őket, hiszen nem lehetnek mindig felügyelet alatt. Ráadásul az árulkodás, a spicliskedés a gyermekközösségekben szinte megbocsáthatatlan bűnnek számít.

A leghatékonyabban a többi gyerek léphetne közbe. Ha a szemlélők az áldozat mellé állnának, képesek lennének leállítani zaklatást. A zaklató elveszítené támogató közönségét, s így az egész akció értelmetlenné válna. De minél magabiztosabbak a zaklatók, a gyerekek annál jobban félnek, hogy ők is áldozattá válhatnak. Akár együtt éreznek az áldozattal, akár nem, a legbiztonságosabbnak az tűnik, ha csendben vannak – sőt a csoporthatás folytán gyakran a zaklatót támogatják.

Nyilvánvaló, hogy a felelősség elsősorban a felnőtteké. Azokban az iskolákban lehet visszaszorítani az erőszakot, ahol a gyerekekre valóban egész nap, mindig és mindenhol, tudatosan figyelnek. Ahol törekednek arra, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. Ahol világosak és egyértelműek a szabályok, ahol a szabályszegésnek következményei vannak, ahol nem tűrik el a zaklatás semmilyen formáját. Ahol törekednek az összetartó, szolidáris közösség kialakítására és fenntartására. Természetesen mindez nem lehet igazán hatékony a szülők támogatása nélkül. Gondoljunk erre akkor, amikor tiltakozunk valamilyen iskolai szabály – vagy a szabályszegés következménye – ellen!

A legfontosabb, amit a szülő megtehet, hogy figyel gyermekére, és észreveszi, ha baj van. A kedvetlenség, az iskolába járás elleni tiltakozás, a tanulmányi eredmény romlása, az evési, alvási problémák, fejfájás, gyomorfájás azt jelzi, hogy a gyermeknek valamilyen komoly, az erejét meghaladó gondja van az iskolával. (Természetesen a probléma hátterében más is állhat, nem csak a zaklatás.) Beszéljünk a gyermekkel, derítsük fel a helyzetet! Ha zaklatásról van szó, mindenképpen mondjuk el az osztálytanítónak, az osztályfőnöknek, s beszéljük meg, milyen intézkedéseket tud és akar tenni! Ha úgy érezzük, a pedagógus nem veszi komolyan a problémát, beszéljünk az iskola igazgatójával is.

Számítanunk kell arra, hogy a súlyosabb esetekben a direkt beavatkozás nem hatásos; a változáshoz hosszabb távú, átgondolt, az egész közösséget érintő intézkedési terv szükséges. Ha az idő múlásával úgy érezzük, hogy  nincs változás, ha az iskola láthatóan nem tudja vagy nem akarja megvédeni a gyereket, akkor vigyük át másik iskolába, ahol tiszta lappal indulhat. Biztassuk arra, hogy álljon ki magáért, szálljon szembe azokkal, akik bántani akarják, mert az esetek többségében éppen azok a gyerekek a legtöbbet szenvedő áldozatok, akik tehetetlennek bizonyulnak.

De a probléma nemcsak az áldozatok szüleit érinti: a jelenséggel mindnyájunknak dolga van. Ha arra neveljük gyermekeinket, hogy vállaljanak felelősséget, hogy álljanak ki egymásért, békésebb jövőt építhetünk.



www.koloknet.hu - 2009.02.24. - Dr. Buda Mariann írása