A múlt héten Budapesten tartott lovasterápia-világkongresszuson egy még sokak által vitatott, ám sokakon már eddig is segítő, különleges gyógyászati segédeszközről: a lóról és a használatával kapcsolatos reményekről, realitásokról lehetett érdekes dolgokat hallani.


A dán Lis Hartel 1952-ben Helsinkiben olimpiai bajnok lett díjlovaglásban. Az egykori esemény szokásos hírértékén túlmutató szenzációja az volt, hogy a mezőnyben neves férfi lovasokat is maga mögé utasító hölgy hat évvel a diadal előtt nemhogy nyeregbe szállni, de még önállóan járni sem tudott. 1946-ban ugyanis terhessége alatt járványos gyermekbénulásban betegedett meg, minek nyomán az egykor kitűnő lovas súlyosan mozgáskorlátozottá vált. Ebbe azonban nem nyugodott bele, és előbb lovastársai segítségével, később kínnal-keservvel önállóan is újra és újra felkapaszkodva lovára, ismét lovast, mégpedig a legjobbak közül valót faragott magából.

Utóbb a fizikoterapeuta Ulla Harpothtal összefogva - abból kiindulva, hogy ami neki sikerült, az másnak is bejöhet - rendszeresen lovagoltatott paralízises apróságokat, akik testileg ugyan nem szabadultak meg teljesen a betegség következményeitől, ám - lelkileg is - sok mindent leküzdötték a betegség okozta hátrányukból. Az eredmények viszonylagossága okán azonban Hartel és Harpoth eljárását a módszer ellenzői afféle luxusszámba menő kedélyjavító kikapcsolódásként értékelték, és semmiképpen nem fogadták el gyógymódnak.

Hasonló ösztönösséggel persze már korábban is próbálkoztak holmi lóterápiákkal. Például brit orvosok, akik az első világháború gerincsérült, lebénult lábú brit veteránjait ültették lóra, mondván, megfigyelésük szerint a lovon való üléskor a derék-, a far- és a combizmok óhatatlan átmozgatása és mindenekelőtt a hátasok különleges ritmikájú mozgása segíthet – tudjuk meg Nóra Fischbaumnak a terápiás lovaglással foglalkozó, Lovagló ülés (Stride) című, angol nyelvű magazinban írt cikkéből. De már jóval előbb, 1875-ben egy bizonyos Cassaign nevezetű francia körorvos is akként vélekedett, hogy a lovak harmonikus mozgása kedvezően hathat a fájó derekú, hasogató hátú, isiászos vagy más mozgásszervi rendellenességektől szenvedő páciensekre - már amennyiben a derék négylábúak hátára ülnek.

„A máig érvényes lényeget már ezek a szerzők is felismerték. Nevezetesen, hogy a ló lépés járómódban a hátán ülő számára a normál emberi járás mozgásimpulzusait közvetíti. Vagyis a lovas gerincére, medencéjére ható, a törzs és a csípő izmait aktiváló, előremozgató erők ugyanazok, mintha az illető két lábon járna" - összegzi a lényeget Carol Fleck a Hippoterápia: az emberi járás és a lovaglás mechanikája című, 1992-ben megjelent könyvében. (A módszert ugyanis a ló görög neve - hipposz - után időközben hippoterápiának nevezték el). A Szombathely melletti Balogunyom községben az Unicornis Lovasterápiás Központot létrehozó Györgypál Zoltánné gyógytornász-lovas terapeuta szakember szerint is „a lényeg az ülés mikéntje, amikor az izmok félig feszített, félig ellazult készenléti állapotban, úgynevezett tónusban vannak".

Mindezek a megállapítások annak nyomán születhettek meg, hogy a főleg a mozgásjavításra, a károsodott egyensúlyrendszer fejlesztésére szolgáló, többnyire ösztönös kezdeti próbálkozások után három évtizede klinikai kutatások kezdődtek, amelyek az addigi tapasztalatokat megkísérelték egységes metodikává gyúrni. „A kezelendő betegségtől, fogyatékosságtól függően természetesen eltérő módszereket kell alkalmazni"- jelzi Katona Enikő, a Gyógyító Mozgásformák Alapítvány lovas terapeutája, hogy a jelenleg kiegészítő terápiának számító módszer ma már különféle, az egyes kórképeknek - a szklerózis multiplexnek, az izomsorvadásos betegségeknek, az idegrendszeri rendellenességek különböző fajtáinak, illetve a sérülés következtében kialakult fogyatékosságoknak - megfelelő technikákat ismer.

Ezekben a leglényegesebb elem a nyugodt, a célnak megfelelően kiképzett, és így az ügyetlenkedést, a bizonytalankodást, a kiabálást és az öntudatlan izomrángásból fakadó rugdosást is birkatürelemmel tűrő ló. No meg természetesen munkatársa, az állatot két hosszú szár segítségével hátulról hajtó/vezető terapeuta. „20 perc alatt közel 2000 impulzus éri a beteg idegrendszerét, az izmokat pedig az ennél időben sokkalta hosszabb, gyógytorna foglalkozással felérő módon dolgoztatjuk meg" - próbálja érzékeltetni a dolog elméleti hátterét Györgypál Zoltánné.

Az olykor látványos eredmények okáról persze megoszlanak a vélemények. Kétségtelen, jelentős szerepet játszhat a szabad levegőn való mozgás, a nem egy esetben önmagában is kedvező hatásúnak mondott ember-állat kapcsolat, az ebből is fakadó különleges motiváció. Nem véletlen, hogy e módszert alkalmazzák viselkedési-magatartási zavarral küzdő hiperaktív, netán tanulási, koncentrációs nehézségektől szenvedő, valamint autista, illetve érzékszervi sérült páciensek esetében is. „Ilyenkor a ló mindenekelőtt motivációs szerepet tölt be" - mondja Katona Enikő. Ami annyit jelent, hogy a kezeltekét lehetőség szerint bevonják a lovak körüli munkákba, azok ápolásába, az istállótakarításba is. „Az efféle foglalkozások hatással vannak a kommunikációs és a kognitív képességekre, és nagyon erős a szocializációs hatás is" - olvasható a fogyatékosokkal foglalkozó szomatopedagógus, Puskorics Lívia egyik e tárgyban írt tanulmányában. A nemzetközi szakirodalomból is idéző dolgozat kitér a tökéletesen magukba zárkózott autisták első megszólalásaira, amikor a lóhoz intézett pár szó jelenti a kezdő lépést a világ felé. Vagy az együttműködni, koncentrálni képtelen hiperaktív gyermekekre, akik lovaglással gyakorolják a hosszabb ideig tartó figyelem és a kooperáció képességét.

Inkább a lélek gyógyítására - de persze azért a test edzésére is - szolgál a fogyatékkal élők szabadidős és sportlovaglása. Ezt a Skandináviában, a német és angolszász nyelvterületen több évtizede bevett, a végtaghiányos vagy végtagbénult, tolókocsihoz kötött emberekkel a szabad mozgás élményét megismertető, speciális nyergekkel és lószerszámokkal oktatott lovaglásformát Magyarországon még alig ismerik. Nem véletlen, hogy a kevés kivételek egyike is saját tanyáján, afféle hályogkovácsként kezdett neki álmai megvalósításának.

A tíz éve, egy autóbaleset után, gerinctörés, valamint részleges gerincvelő-szakadás következtében melltől lefelé megbénult fiatalember - mivel a bevett rehabilitációs programok vajmi keveset javítottak az állapotán - ezelőtt hét évvel úgy döntött, lóra ül. A nyilvánosság előtt csak az Ülő Bika néven szerepelni kívánó fiatalember lovas kaszkadőr barátai sokáig nem akarták teljesíteni az óhaját, de végül szó szerint rákötözték egy jámborabb négylábúra. A gyógylovaglást csikósvirtussal megspékelt önterápiaként értelmező, ma már magabiztosan és önállóan lovagoló fiatalember, bár a pesti flaszteren továbbra is kerekes székkel közlekedik, azóta egész napos lovastúrákat tesz – miközben nyilván az sem lényegtelen szempont számára, hogy aki őt a lovon látja, meg nem mondaná, hogy lábait ma sem tudja járásra használni.



www.hvg.hu – 2003.06.21. – Vájna Tamás