Játszani jó. Pénzben is. Amíg azt játéknak fogjuk fel. De amikor már kényszeresen térünk be egy gépterembe, kaszinóba, vagy kártyaklubba, és csak az áhított nyereményen vagy az elvesztett autón jár az eszünk, akkor már nem játékosok vagyunk. Hanem szenvedélybetegek. Sorozatunk első részében a 44 éves Péter történetét jegyeztük le.

"Harmincnégy éves koromig nagyjából arról sem volt fogalmam, hogy mi az a kártya, néhány römipartit leszámítva. Két egyetemet végeztem, egy műszaki irányú és egy tanári diplomám van. A volt feleségemet is az egyetemen ismertem meg, huszonnégy évesen összeházasodtunk, hamar jött két gyerek, egy fiú és egy lány. Alig huszonhat évesen beindítottam egy vállalkozást, amiből hamar kifejlődött egy belföldi szállítmányozó cég. Jól ment. A gyerekeimnek hatéves korukban a nevükön volt egy-egy belvárosi garzon. Azt szokás erre mondani, hogy minden összejött.

Tíz évvel ezelőtt viszont egy haverom elhívott pókerezni. Lövésem nem volt arról, hogy azt eszik vagy isszák, de amikor megtanultam a Texast, nagyon megtetszett, hogy ebben a játékban az ember az eszét is használja, nem csak a szerencsén múlnak a dolgok. Eleinte ment a bolt. Kis pénzekkel játszottunk, többnyire nyertem, de ha buktam is, akkor sem olyan összeget, hogy ne tudtam volna vacsorát adni a családomnak, vagy nyáron ne mentünk volna el két hétre nyaralni. Egy évig ment kicsiben a játék, amikor egy este összekeveredtem két profi hamiskártyással. Két órán keresztül hagytak nyerni, ráadásul nagy pénzeket kaszáltam. Az volt a beetetés. Hajnalra az összes pénzt, ami nálam volt, elnyerték tőlem, és a kocsimtól is elbúcsúztam.

Két nappal később derült ki, hogy hamiskártyások steril, cinkelt paklit hoztak magukkal. Átvertek. Elmentem hozzájuk, és követeltem vissza a pénzt, a kocsit. Irgalmatlanul megvertek, és közölték velem, ha a rendőrséghez fordulnék, akkor a családom biztonságáról is fokozottabban kell gondoskodnom. Ahelyett, hogy ez a történet elrettentett volna, még jobban belemásztam a játékba, a póker egy hónap alatt olyanná vált nekem, mint a levegő, azaz életfunkcióvá. Nappal dolgoztam, éjjel játszottam. Ha nem mehettem kártyaklubba, akkor mentem a kaszinókba, de azt nem szerettem annyira. Furcsa, de más játékok sosem érdekeltek. Életemben nem játszottam rulettet.

A feleségem egy ideig tűrte, hogy éjszakázom, azzal nyugtatta magát, hogy ez nem tart sokáig, és végül is megérti, hiszen fiatalon házasodtunk és lettünk szülők, kimaradt nekem az éjszakázás. De amikor már fél éve csak reggelente látott, szólt, hogy ennyi neki nem elég a férjéből. Nem érdekelt. Közömbös voltam iránta. Négy hónappal később annyit buktam, hogy az egyik gyerek lakását el kellett adnom. A cégem vagyonához nem nyúltam, hiszen az hozta a pénzt, abból éltünk. De a feleségem akkor elköltözött tőlem, és vitte a gyerekeket is.

Hibáztattam, de igaza volt. Én viszont mélyebbre süllyedtem. A kártya mellé bejött a pia, és néha, majd egyre sűrűbben a kokain. Ami drága volt. És persze a nők is, ők is pénzbe kerültek, mert az ilyen csávót, mint én, jó külsejű nők veszik körbe, de mindet csak a pénz érdekli. Tudtam, hogy kihasználnak, hát én is csak használtam őket, havonta cserélgettem a libákat. A feleségem közben beadta a válópert. Az első tárgyalás egy évvel azután volt, hogy elment. Addig nem találkoztunk. Se vele, se a gyerekekkel. Nem mintha ezután sűrűn tettük volna. Elváltunk papíron is.

A pénz úszott ki a kezemből, de én rendíthetetlenül abban a hitben éltem, hogy egyszer mindent visszanyerek. A házamra kölcsönt vettem fel, amit idővel csak úgy tudtam fizetni, hogy a cégem vagyonát kezdtem felélni, eladtam az autókat és a teherautókat. Persze olcsóbban, mint amennyit értek. Belekerültem az ördögi körbe, és három év alatt lenulláztam magam. Elúszott a ház, beköltöztem az irodámba, maradt két autóm, és ha megrendelést kaptam, elvégeztem a munkát. Az exfeleségemhez és a szüleimhez fordultam segítségért, és sikerült átvernem őket is. Kitaláltam egy történetet arról, hogyan ment csődbe a cégem, és megkértem a volt nejem, hogy a szülei lakására vegyünk fel kölcsönt. Ugyanígy apáméknál. Nyolc számjegyű összeghez jutottam. Felvették nekem a hitelt. De amint meglett, rohantam játszani.

Fél évig jól ment. Fizettem a hiteltörlesztést, kivettem egy lakást, leszoktam a kokóról. De aztán megint vesztettem, a rokonságom pedig számon kérte rajtam, hogy nem látják azt a pénzt a cégemben, amit felvettek a banktól. Hát persze. Már nem is volt cégem. A kapcsolatunk megszakadt. Közöltem velük, hogy fizetésképtelen vagyok, és ezzel elcsesztem mindent, nem állnak szóba velem. Se a szüleim, se a volt feleségem, se a gyerekeim. De nem érdekel. A nagylányom a minap elsétált mellettem a körúton. Észrevett, de nem köszönt. Én se tenném a helyében. Egy utolsó, szaros kis szenvedélybeteg az apja, aki nem törődik vele. Engem csak a póker érdekel, a játék, az izgalom, mielőtt felütik az utolsó lapot. Mindennél többet ér.

Igen, eljátszottam mindenemet, pedig olyan életem volt, amit általában irigyelni szokás. Tisztában vagyok azzal, hogy ez betegség. De nem is akarok meggyógyulni. Amíg a pikk ász a legjobb haverom, és semmi más nem jár a fejemben, csak hogy mellette még ott legyen a káró, a kőr és a treff is, addig fújhatom. Tudom, hogy mehetnék a pszichiátriára, tudom, hogy létezik a Gamblers Anonymous, de majd akkor megyek, ha szükségét érzem. Ez még nem az a pillanat. Most taxizom. Sokszor a kocsiban alszom, de heti kétszer kiveszek egy szobát. Fürödni még nem felejtettem el."


(Sorozatunk második részében a Gamblers Anonymous, azaz a Névtelen Szerencsejátékosok közösségének egyik tagja mesél, aki már hosszabb ideje, öt éve "tünetmentes", azaz nem játszik.)

Sorozatunk előző részében egy szerencsejáték-függő szomorú véget ért, vagy még inkább befejezetlen történetet közöltük. Vannak azonban olyanok is, akiknek sikerül felállni a betegségéből, ezért egy ilyen történetet is lejegyeztünk. A 35 éves Balázs a Gamblers Anonymous közösség segítségével fel tudott hagyni a játékkal.

"Hatévesen megtanultam snapszerezni. Alig tizenöt évesen már bridzseltem a szüleimmel és a barátaikkal. Kamaszként rákaptam a játékteremre, flippereztem, arról pedig nyerőgépre váltottam. Tizenkilenc évesen volt az első komoly bukásom: a Balatonon telefonkártyát árultam két műszakban, és a teljes havi fizetésemet eljátszottam egy éjszaka alatt pókeren. De nem ez volt az igazi kezdet, az inkább az első kaszinós élményhez kötődik. Ott kapott el a gépszíj. Leginkább ruletteztem, de igazából bármelyik asztalhoz leültem egy kaszinóban.

Három évig jártam, tele lettem adóssággal, aminek nem értettem az okát. Gondoltam, rájövök a nyitjára, ha elmegyek krupiénak. 1997-ben már kezdtem. A krupiék elvileg nem járhatnak kaszinóba, de minden megoldható. Lementem Kecskemétre vagy Keszthelyre játszani, mert ott akartam lenni az asztalnál, és nem csak osztóként, ahogy a műszakban. A lebukás veszélye megvolt, találkozhattam volna egy főnökömmel, és akkor repülök. De tudtam, hol játszanak a kollégák, és azokat a helyeket elkerültem. A játéktermek viszont biztonságosak voltak, oda mehettem, nem tiltották.

A terem egy újabb lépcső volt a lefelé vezető úton. Ha rendes kaszinóba mentem, akkor felöltöztem normálisan, odamentem, és ha végig is játszottam az éjszakát, reggel kirúgtak, mert záróra volt. A termek viszont éjjel-nappal nyitva tartanak, onnan nem küld el senki. Ott is ruletteztem, de a gép lassú volt, úgyhogy a mögöttem lévő másféle gépekbe is szórtam a pénzt, miközben pörgött a golyó. Két gépen nyomtam egyszerre, de a rulett volt a kedvenc. Persze, ha rossz volt éppen a rulettgép, simán bedobáltam másba a pénzt. Olyan ez, mint a cigizés. Ha Marlborót szívsz, és éppen nincs rá pénzed, jó lesz a Szofi is. Csak valamit szívj, vagy valamit játssz, ez a lényeg, és hogy legyen rá pénz. Mindegy, hogy mennyi.

Amim volt, eljátszottam. Ha nekem volt, akkor azt, ha az apámnak, akkor azt, ha a csajomnak, akkor azt. Csak játsszak. Ha pedig éppen nem volt senkinek, valamit eladtam. Ha úgy éreztem, hogy még kettőt kell pörgetni, mert nyerni fogok, akkor otthagytam a gépet, eladtam a mobilomat, és vissza-mentem. Loptam, csaltam, sikkasztottam, hogy legyen pénz a játékra. A szüleim sokáig nem jöttek rá, mi történik, mindig volt valami mesém, hogy miért kérek tőlük pénzt, hazudtam nekik. Kétszáz kilométerre laktak Pesttől, ha pénz kellett, lementem, és kitaláltam egy sztorit, mondjuk valami tőzsdei bukásról. Normális kapcsolatom sem volt ebben a tíz évben. Ha nem volt pénzem, lenyúltam a barátnőmét. Adtam okot a szakításra. De a szerencsejáték magányos sport. Nem kell hozzá társ.

Egy haverom egyszer elbukott ötven márkát mellettem ruletten, és mondta, hogy lépjünk le a kaszinóból. Baromira idegesített, mert aznap nyerő szériám volt, akármelyik asztalhoz ültem, blackjack, póker, rulett, dőlt a pénz. De beadtam a derekam, elmentem vele, kajáltunk egyet. Másnap visszamentem egyedül, és bebuktam az összes nyereményt. Ha nagyot buktam, és nem volt éppen pénzem, melóm, akkor ritkán jártam. Ilyenkor depressziós lettem, magamba fordultam. Számítógéppel akartam helyettesíteni a termeket, stratégiai játékokat játszottam. De nem volt elég. Amint tehettem, húztam vissza.

Persze ittam is, a pia végigkísérte ezt az egész sztorit, a játék és az ital erősítették egymást. Ha elmentem inni, a vége játék lett, ha pedig játszottam, ittam mellé. Cigiztem is, de három éve letettem. Sokan úgy esnek amúgy vissza, hogy elmennek inni, és a vége az lesz, hogy játszanak. A szenvedélybetegnek pedig nincs megállj. Ha nyertem, nem hagytam abba, mert jó volt a széria, ha elkezdtem bukni, akkor az idegesített, és azért játszottam, hogy visszanyerjek mindent. De buktam.

VISZONYLAGOS HAPPY END

Hosszútávon nem lehet nyerni. Csak veszíteni. És én eljátszottam mindent. Az összes pénzt, a barátokat, akiknek tartoztam, a családomat, munkát, iskolát, mindent. Két sporttáskába belefért az életem, és mehettem a híd alá. Már nem volt mit eljátszani. Ott lett vége. Két és fél hónapig voltam terápiás kezelésen. Bezárva, más játékosokkal. Amikor kijöttem, egy ideig nagy volt a kísértés, megláttam egy "jackpot" feliratot, és vonzott, de ma már nem érdekel. Ha beülnék egy kocsmába, és mögöttem játszana valaki egy gépen, megmondanám a hangokból, hogy éppen nyer, veszít, vagy mi történik. Én vesztettem, és máig fizetem az adósságaimat. De a családommal megjavult a viszonyom, talán jobb, mint valaha. Apám önti belém a lelket.

A tünet pedig lassan, de biztosan múlik. Merthogy a játék egy tünet. Ha influenzás vagy, fújod az orrod. És nem az a baj, hogy az orrod folyik, hanem az influenza maga. Nekem sem az volt a bajom, hogy játszottam, az egy következmény volt. A betegségemet úgy hívják, hogy Balázs. És ezt nem tudtam kezelni. De már öt éve tudom. Nekem az az abnormális állapot, hogy nem játszom. Ezért az állapotért pedig tenni kell. Minden nap. Ezért ülök itt heti négy-öt gyűlésen már négy éve a Gamblers Anonymousnál. És nem játszom."

 

Gamblers Anonymous, azaz a Névtelen Szerencsejátékosok közössége

A Névtelen Szerencsejátékosok közösségéban nincs pszichiáter. Itt nincs csoportvezető. Itt nincs vezetéknév. Itt egymás iránti tisztelet van. Olyan, egyenlő emberek ülnek egy csoportban, akik felismerték, hogy kényszeres, szenvedélyes szerencsejátékosok, akik nem tudják kontrollálni a játékuk felett az uralmat. Segítik, meghallgatják egymást, ha valaki egy hete nem játszott, megtapsolják, ha három hónapja, megjutalmazzák. Ajánlások, tanácsok hangzanak el, amiket el lehet fogadni. A gyűlések egy órát tartanak, így is ügyelve a kontrollra. Mindig más a moderátor, más főzi a kávét, a teát, pakolja el a székeket. Ez egy közösség. Ahol egyre több tünetmentes ember ül, akiknek a közös céljuk semmi más, csak hogy legyőzzék a betegségüket.



noilapozo.hu - Fencsik Tamás - 2009.03.18.