Ha a tengerentúlon valaki bevallja, hogy nincs terapeutája, a kijelentés nagyjából azzal egyenértékű, mintha azt árulta volna el, hogy nem mosakodik. Az, hogy mára a lelki problémák kezelése tömegszolgáltatássá vált, egyértelműen Amerikának köszönhető.


A lélekgyógyász szakemberek mindezt természetesen üdvözlendő jelenségnek tekintik, mondván: az amerikaiaknak a világon a legmagasabb a „pszichológiai kultúrájuk". Közben meg nagyon úgy tűnik, kevés ország van ma nagyobb lelki válságban, mint az Egyesült Államok. Vajon mit veszít az ember azzal, ha odáig jut, hogy a szakítását, a kutyája elvesztését vagy a munkahelyi áthelyezését sem tudja már terápia segítsége nélkül „feldolgozni"?

A pszichoterápia Guinness-rekordját egy orosz-amerikai bevándorló tartja, aki ötvenhárom évig járt analízisbe. Ötvenhárom évig! Ez az eset nem visz közelebb minket a megoldáshoz, ha az a kérdésünk, mi egy terápia célja. Éppen ellenkezőleg, sajnos, az a sanda gyanúnk támad, hogy a páciens nem azért jár terápiára, hogy élni tudjon, hanem fordítva: azért él, hogy terápiára járhasson. De említhetjük akár a világ leghíresebb pszichoanalitikus kliensét, Woody Allent is, akinek szó szerint a szemünk előtt zajlik a kezelése már több évtizede. Tegye fel a kezét, aki ez idő alatt bármilyen javulást észlelt nála! Ami azt illeti, a terápia még abban sem tudta őt megakadályozni, hogy feleségül vegye a mostohalányát. De akad-e bárki - magát a Mestert is beleértve -, aki a szíve mélyén ettől a terápiától valóban azt várta, hogy Woody Allen bármilyen értelemben is javuljon? „Valahányszor megpróbálok elképzelni egy tökéletesen kiegyensúlyozott személyiséget, mindig elriaszt a szürkesége" - mondta J. D. Griffin kanadai pszichiáter, és nehéz lenne vele vitatkozni.

Miért járnak az amerikaiak pszichológushoz? A lélekgyógyász szakemberek szerint azért, mert nekik nagyobb a belső késztetésük az önismeretre, mint a világ többi részén élőknek. Észak-Amerikában a pszichoterápia tömegigény, s egyre kevésbé kell valakinek betegnek, azaz „működésképtelennek" lenni ahhoz, hogy egy szakembert felkereshessen a problémáival. Időzzünk el azért egy pillanatig a „szakember" kifejezésnél! Az amerikaiak gyakorlatias megközelítése szerint az ember is csak olyan, mint a gép: ha valami hiba merül fel, nem érdemes magunknak vacakolni vele, keressünk inkább gyorsan egy szakembert.

Feldmár András, a hazánkban oly népszerű kanadai-magyar pszichológus kilenc hónapon át, heti öt alkalommal (!) járt terapeutához, hogy rájöjjön, miért bomlott fel két házassága is pontosan három és fél év után. Nagyjából százötven terápiás ülés után, végül mégis egyedül jött rá a megoldásra, miszerint a családja három és fél éves korában hagyta magára. A tudatállapotok szivárványai című előadás-gyűjteményéből idézek: „Ha ismerek egy jó szerelőt, az autómat rá merem bízni. Azt azonban senki nem tudja megmondani, milyen egy jó Feldmár András. Ha valaki azt mondja, nincs ugyan ilyen tervrajz, de bízz bennem, én majd megjavítalak és akkor nagyon jó Feldmár András leszel, nem hiszem el. De tudom, hogy belenőhetek abba, aki valójában vagyok vagy lehetek, mint ahogy egy növény belenő abba a lénybe, akivé akkor válik, ha jó kertész neveli, aki érti a növényt. A növényt sem lehet megjavítani, de meg lehet adni számára azt, amire szüksége van. Lehet, hogy több napsugárra van szüksége, lehet, hogy egyszerűen csak szeretni kell. Ha bajban lennék, nekem is csak olyan emberre lenne szükségem, aki szeretne. Ha megtalálnám, sokkal jobban érezném magam, mint akkor, ha olyasvalakivel találkoznék, aki meg akar javítani. Aki meg akar javítani, az nem szeret."

Miért járnak az amerikaiak pszichológushoz? Mert önmaguk keresése és megvalósítása közben nincs idejük igazi barátokra és valódi kapcsolatokra. Megteszi nekik a mintha-kapcsolat is a terapeutájukkal, akit megfizetnek azért, hogy meghallgassa őket. Egy valódi emberi kapcsolat legalapvetőbb ismérve a kiegyensúlyozottság és a kölcsönösség. Ha találkozunk, elmondom, mi nyomja a szívem, majd nagyjából ugyanennyi időben a barátom is kibeszélheti magát. Nincs olyan, hogy csak rólam van szó, hogy csak rám figyelünk, hogy csak az én érzéseim, gondolataim és történeteim számítanak.

Az amerikaiak az emberi kapcsolatoknak azt a számukra zavaró sajátosságát küszöbölték ki a terápiával, hogy csendben kelljen maradniuk egy ideig és odafigyelniük arra, hogy a velük szemben ülőnek is megvannak a maga problémái. Ezt a „holtidőt" váltják ki pénzzel, nem a szaktudást. Mert valóban olyan fontos lenne, hogy a barátom töviről hegyire ismerje a pszichológiai szakirodalmat? A telefonos szexszolgálatok alkalmazottaitól hallani, sok férfi csak azért hívja őket, hogy beszélgessenek - kizárólag lelki dolgokról. S ha a lányok rákérdeznek, miért nem egy pszichológushoz fordul inkább, a kliens azt feleli, mert emberi hangra vágyik, nem tudálékos kioktatásra.

Érdemes talán sorra venni, saját környezetünkben hány olyan sikersztorit hallottunk eddig, hogy valaki elment terápiára, ami után köszöni, jól van. És ehhez képest hányszor kellett végighallgatnunk, hogy valaki elment terápiára, ami annyira jó volt, hogy órákig tud róla mesélni, és bár az eredeti problémája még nem oldódott meg, sőt, újabbak kerültek elő, de nagyon jó úton jár, és már befizetett egy újabb kurzusra, amely még színesebb és szagosabb lesz, mint az előző.

Az USA-ban működő járóbeteg-ellátás 1996-2005 közötti adatait elemző reprezentatív felmérésben 14 ezer pszichiáter-beteg találkozást elemeztek. Azoknak a találkozásoknak az aránya, amelyekben legalább 30 percnyi beszélgetés történt, 10 év alatt 44 százalékról 29 százalékra csökkent. A legfeltűnőbb változás a biztosításos vagy államilag finanszírozott ellátásban következett be. Az arány ott nem változott jelentősen, ahol a terápiáért maguk fizetnek.

...nem tudom megállni, el kell mesélnem a kedvenc pszichológiai kísérletemet. Rosenthal végezte 1973-ban, s később abban a szerencsében részesült, hogy emiatt rúgták ki az Amerikai Pszichológiai Társaságból. A kísérlet abból állt, hogy nyolc álbeteg költözött be a pszichiátriára, és ott nem csinált semmi különöset, teljesen normálisan viselkedett. A kérdés pedig, hogy a kórház szakemberei mikor fedezték fel a tévedést. Ugye, sejtitek a választ: senki nem jött rá. Illetve, a betegek hamar leleplezték, hogy az illető szimuláns és nem közülük való, az orvosok közül viszont senkinek sem tűnt fel, hogy csalásról van szó. Amikor például az álbeteg naplójába jegyezte megfigyeléseit, a szakemberek is jegyzeteket készítettek arról, hogy „a beteg jegyzetelő magatartást mutat”.

1. A pszichoanalízis az USA-ban töretlen népszerűségnek örvend. Az egészségügyi ellátásban speciális finanszírozás keretében is elérhető, egy sztárterapeuta ugyanakkor akár 300 dollárt is elkérhet egy 45 perces analitikus óráért.

2. A behaviorista, azaz viselkedésterápiák alapja az emberi viselkedés korlátlan alakíthatóságába vetett hit.

3. A kognitív terápiák a hatvanas-hetvenes években terjedtek el. A kognitív pszichoterápia elsősorban a gondolkodás torzulásainak megszüntetésére törekszik.

4. A személyiség-központú, humanisztikus pszichológia ma az egyik legnépszerűbb terápiás irányzat.

Oravecz Éva Csilla – Nők Lapja - 2009. 04. 15.