Rutinszerűen írnak fel hatástalan gyógyszer-helyettesítőket az amerikai orvosok - állítja egy felmérés -, ami meglepő, mivel az álpirulák korántsem olyan népszerűek szakmai körökben, mint amilyen hatékonynak tűnnek a gyakorlatban.

Hiába nőtt meg ugrásszerűen a 20. században a hatékony gyógyszerek száma, a gyógyulás sok esetben, úgy tűnik, nagyban függ a felépülésbe vetett hittől. Legalábbis erre utal az a néhány hete a British Medical Journal című orvosi szakfolyóiratban megjelent tanulmány, amely szerint az amerikai orvosok jelentős része ma is rutinszerűen ír receptre placebókat (a latin placeo igéből származó kifejezés jelentései: jónak látsz, tetszeni fogok).

A Jon C. Tilburt amerikai orvosetikus vezette kutatócsoport által megkérdezett 679 tengerentúli belgyógyász és reumatológus több mint fele nyilatkozott úgy, hogy placebót ír fel a betegének, ha annak panaszai számára ismeretlen kórra utalnak, vagy ha úgy ítéli meg, hogy a páciensen már a pszichés támogatás /? - dr. KL/ is segítene.

Félreértés ne essék, a placebo hatást manapság már nem (csak) a klasszikus, cukorból vagy keményítőből álló, gyógyszertári forgalomban nemigen kapható álpirulákkal váltják ki, hanem olyan, amúgy gyógyhatású tablettákkal (például általános fájdalomcsillapítóval, gyulladáscsökkentővel vagy vitaminokkal), amelyeknek csupán a panaszokat kiváltó betegségre nincs - legalábbis biokémiai - hatásuk.

Az amerikai gyakorlat azért is meglepő, mert a 20. század második felére meglehetősen ellentmondásossá vált a tettetett kezelések megítélése. Szakmai körökben sokan egyszerűen szemfényvesztésnek minősítik az álkezeléseket. Ennek következtében a „fejben gyógyulás” presztízse annyira megcsappant - fájlalta jó néhány, a témában az utóbbi két évtizedben született tanulmány -, hogy az így kezeltek (ha utólag kiderül a turpisság) többnyire akkor is becsapva érzik magukat, ha a tüneteik enyhültek vagy teljesen elmúltak.

A magyar gyógyszer-felügyeleti hatóságok egyébként elzárkóztak attól, hogy a HVG érdeklődésére az amerikai kutatással összevethető adatokkal szolgáljanak, igaz, ahhoz hasonló, nyilvános felmérés eddig - a magyar placebo kutatók szerint - nem is készült.

Pedig a látszatgyógyászat hatékonyságáról rendre hírt ad a szakirodalom. A Richard Atkinson amerikai pszichológus és munkatársai nevével fémjelzett Pszichológia című klasszikus összefoglaló kötet szerint „a modem tudományos orvoslás kezdetéig szinte valamennyi gyógyszer placebo volt”. A jobb híján végzett hashajtás, érvágás, izzasztás vagy sokkolás pedig nem egy esetben valóban hatásos lehetett, hiszen „az orvosok és a felcserek hagyományosan nagy tiszteletnek örvendtek”.

A placebo effektus egyik klasszikus története - Magyar László András orvostörténész szerint - Till Eulenspiegel nevéhez fűződik. A 16. századi németalföldi mesében a nagy csínytevő egy ispotályigazgatón próbál segíteni, aki arról panaszkodik neki, hogy kórházában túl sok a beteg. Eulenspiegel ezért messzi földről érkezett csodadoktorként mutatkozik be az ápoltaknak, és közli velük, hogy olyan elixírt tud készíteni, amitől mindenki meggyógyul. Ennek érdekében azonban másnap mindannyiukat megvizsgálja, és a legbetegebbet feláldozza, mert a csodaszert csak az ő hamvaiból tudja elkészíteni. Hajnalhasadtára az összes beteg gyógyultnak érezte magát és távozott.

Arról viszont, hogy a közérzet változása sok esetben nem a felírt gyógyszernek, hanem valamilyen pszichés folyamatnak köszönhető, csak az 1920-as években cikkezett elsőként a Lancet című brit orvosi folyóiratban T. C. Graves neurológus. Úttörő megállapításai azonban jórészt visszhang nélkül maradtak, a placebo kutatás csak a második világháborút követően indult meg - a hiányzó gyógyszereket sokszor „hatástalan” készítményekkel helyettesítő katonaorvosok megfigyeléseire alapozva.

A behatóbb vizsgálatok meglepő eredményt hoztak. A gyógyszerkutatások során kiderült - tudható meg Henry Beecher amerikai aneszteziológus ma már klasszikusnak számító, The powerful placebo című, 1955-ös tanulmányából -, hogy a hatástalan pirulákat szedőknek átlagosan a harmadánál lehet a tünetek enyhülésére számítani. Ráadásul az álpirulák némelyeknél még a valódi gyógyszernek a - kísérlet elején az alanyok tudomására hozott - mellékhatásait is kiválthatják.

A placebót szedők fele panaszkodott fáradtságra, negyede fejfájásra, és mintegy tizede émelygésre, hányingerre. Mindez olyan (szakkifejezéssel kettős vakpróbának nevezett) vizsgálatokban, amelyekben a kísérleti alanyok egyik csoportjának az új szert, a kontrollcsoportnak pedig hatóanyag nélküli placebót adnak, és sem a kezeltek, sem pedig a kísérletet lebonyolító személyzet nem tudja, ki milyen tablettát kap.

Az utóbbi három évtizedben aztán a már kifejezetten a placebo hatást firtató - sokszor csak néhány tucatnyi emberen végzett - kísérletekből az is kiderült, hogy az álkezelés során gyorsabban javul az állapota annak, aki nagyobb dózisban kapja az „orvosságot”. De még az sem mindegy, milyen színű a tabletta: a pirosat inkább serkentő, míg a kéket inkább nyugtató hatásúnak vélik a résztvevők.

A kórházi környezet és az orvosi jelenlét önmagában is gyógyító hatását bizonyíthatják a placebo műtétek. Az 1940-es években elterjedt egy olyan sebészeti eljárás, amelynek során a szívkoszorúér-szűkületben szenvedők mellkasában elkötöttek két artériát. Amikor azonban két évtizeddel később Leonard Cobb amerikai kardiológus tesztelni kezdte a módszer hatékonyságát (a betegek felének csak felnyitotta, majd összevarrta a mellkasát), megdöbbenve tapasztalta, hogy a valóban megműtöttek körében és a kontrollcsoportban egyaránt a páciensek háromnegyede érezte jobban magát. A műtét nem sokkal később teljesen ki is kopott a klinikai gyakorlatból.

De az áltablettás tesztek között előfordult olyan eset is - a Paul Lowinger amerikai pszichiáter vezette, egy új nyugtatót tesztelő 1969-es vizsgálat során -, hogy a kontrollcsoport pirulája hatásosabbnak bizonyult, mint maga az új gyógyszer.

Irving Kirsch és Guy Sapirstein amerikai pszichológusok pedig épp egy évtizede kavartak vihart az Amerikai Pszichológiai Szövetség szaklapjában megjelent kutatási eredményeikkel, miszerint az antidepresszánsok hatásának nagyjából háromnegyede inkább a placebo effektusnak, mintsem a hatóanyagnak köszönhető.

Korántsem meglepő, hogy a szubjektív tényezőktől (is) befolyásolt kórképekben a placebo terápia akár a kémiai vegyületeknél is hatékonyabb lehet - ismeri el Bárdos György, az Eötvös Loránd Tudományegyetem placebo kutató neurobiológusa is. Az érzelmi élménynek ugyanis óriási szerepe lehet, amint azt a harctéren meglőtt katonák beszámolói is alátámasztják, akik ott jóformán semmiféle fájdalmat nem éreztek, ellentétben azzal, ha a saját konyhájukban megvágják a kezüket. Nem mindegy ugyanis - magyarázza a neurobiológus -, mire számítanak: a csatatéren a halált ússzák meg a karsérüléssel, míg a biztonságosnak hitt otthonban felkészületlenül kerülnek veszélyes helyzetbe.

A placebo effektus hatásmechanizmusának pontos megértése mindazonáltal még várat magára. Az ezzel kapcsolatos hipotézisek hol a kezeléssel együtt járó stressz hatására a központi idegrendszerben felszabaduló belső fájdalomcsillapítóknak, hol a tanult viselkedési formáknak tulajdonítják az öngyógyító folyamatokat.

Az utóbbi évtizedben napvilágot láttak olyan vélemények is, melyek szerint a sokat vizsgált placebo hatás nem is létezik. Az orvosi módszertan német kutatói, Gunver Kienle és Helmut Kiene 1997-es, a Journal of Clinical Epidemiology című amerikai szaklapban megjelent tanulmánya szerint az álkezelések „hatékonysága” könnyedén megmagyarázható spontán gyógyulással, az áltabletták mellett szedett valódi gyógyszerek hatásával vagy a kezelőorvosnak való megfelelni akarással. 2001-ben pedig Asbjorn Hróbjartsson és Peter Gotsche dán tudományfilozófusok felülvizsgálták Beecher már említett klasszikus tanulmányát, és rámutattak, hogy az aneszteziológus igencsak nagyvonalúan számolta ki a placebóra fogékonyak arányát. Ebből arra következtettek, hogy a placebo hatás nagyrészt nem más, mint statisztikai hiba. Azt azonban - talán mert véleményükkel mind ez idáig meglehetősen egyedül maradtak - még ők is elismerték, hogy esetenként, „például krónikus fájdalmak csillapításakor”, lehet létjogosultsága a sós vizet tartalmazó fecskendőnek és a színes piruláknak.


HVG – Balázs Zsuzsanna - 2008.11.29.




Amennyiben fontosnak tartja ezeket az ismereteket, kérem, ossza meg a Benzo Blogot rokonaival, barátaival és ismerőseivel. Vigyázzon rájuk is!


Kérem, ne feledje el kitölteni a Benzodiazepin szedési kérdőívet!


Nevess többet, szeress jobban, tanulj még...


Dr. Kopácsi László
győri pszichiáter | life coach | blogger
gyógyszer-leszokás specialista
Benzo Blog (2014) elindítója és szerzője - társadalmi felelősségvállalás jegyében
Blogspot