Egyre többeket érint a krónikus álmatlanság, illetve a kialvatlanság, amelyek a legfrissebb kutatások szerint nemcsak pszichés következményekkel, hanem fizikai elváltozásokkal is járhatnak.

Magyar kezdeményezésre, nemzetközi összefogással tervezik néhány éven belül elkészíteni Európa alvástérképét, hogy kiderüljön: mennyit és hogyan alszanak a kontinens lakói. Legalábbis ezzel (is) hirdeti alváskutatási programját egy magyar magánklinika, amely – az alvás március 19-ei világnapjára – a maga részéről máris elkészítette felmérését a hazai helyzetről. A publikálás előtt álló statisztika szerint a megkérdezettek közel fele szenved valamilyen krónikus alvászavarban, ám orvoshoz alig az ötödük fordul.

A pontosabb alvásfelmérések azért is lennének időszerűek, mert a tartós kialvatlanságnak az ingerlékenységnél, a levertségnél vagy a kínzó ásítozásnál komolyabb következményei is lehetnek. A krónikus álmatlanság (szaknyelven: inszomnia) hosszú távon az agy szürkeállományának csökkenéséhez, az idegsejtek elhalásához vezethet – talált rá bizonyítékot néhány hete a Biological Psychiatry című szaklapban publikált tanulmányában az Ellemarije Altina holland neurobiológus vezette kutatócsoport. Vagyis a figyelem, az összpontosítás, a memória és az összetett feladatok megoldását vezérlő homloklebeny működéséhez elengedhetetlen éjszakai pihenés tartós megvonása akár el is pusztíthatja az agy egyes területeit.

Amióta a múlt század első felében elterjedt a villanykörte, az emberek átlagosan 1,5-2 órával kevesebbet alszanak. Sokáig még a kutatók egy része sem gondolta, hogy ebből bármi baj származhatna. Ebbéli vélekedésükben egy amerikai gimnazista, Randy Gardner Guinness-rekord-kísérlete erősítette meg őket, aki 1964-ben pontosan 11 napon (264 órán) át nem hunyta le a szemét.

Eközben, virrasztása 10. napján, megvizsgálta őt William Dement amerikai alvásszakértő – az alvás öt fázisának felfedezője, a világ első alváslaboratóriumának alapítója –, és úgy találta, hogy a fiú kognitív és koordinációs képességeit nemigen befolyásolta a maratoni ébrenlét. Igaz, Dement ezt részben arra alapozta, hogy a kamasz megverte flipperben – derül ki Stanley Coren amerikai neuropszichiáternek a Psychiatric Times című szaklapban 1998-ban megjelent cikkéből.

Bár Gardner ébrenlétmaratonját azóta többen is túlszárnyalták jó néhány órával, máig az ő esete a legismertebb. Ő volt ugyanis az egyetlen, akinek minden mozdulatát műszerekkel (egyebek mellett az agyhullámokat mérő EEG-vel) felszerelkezett orvosok regisztrálták. Az alváskutatók egybehangzó véleménye szerint ugyanis nem is olyan könnyű eldönteni, hogy a több napot átvirrasztók valóban minden pillanatban ébren vannak-e.

Például, mert az alvásmegvonás ellen a szervezet úgynevezett mikroalvásokkal védekezik. A 10–60 másodpercig tartó villámgyors szundikálások során a tudati állapotba be-betör a mélyalvás fázisa, ám az inszomniásoknak általában fel sem tűnik ez a rövid „filmszakadás”, csak az agyhullámaik frekvenciájának mérésével lehet észlelni. (A mélyalvás és az ébrenlét legváratlanabb helyzetekben való váltakozása az alvászavarban szenvedők egy másik csoportjára, a narkolepsziásokra is jellemző. Az Antal Nimród rendezte Kontroll című, 2003-as mozi egyik BKV-ellenőrénél is előforduló tüneteket a hypocretin nevű hormon hiánya okozza.)

Az inszomniásoknak csak az egyik csoportját alkotják azok, akik – például tartós szorongásuk miatt – egyáltalán nem, vagy legfeljebb egy-két órára tudnak elbóbiskolni éjszakánként. Vannak olyanok is, akiknek – a mikroalvókhoz hasonlóan – fel sem tűnik, hogy a kelleténél könnyebb az átjárás a mélyalvási fázisaik és az ébrenlétük között. Az úgynevezett mikroébredőket légzési nehézségek (horkolás) vagy mozgászavar, például a végtagok mozgatásának kényszerével járó úgynevezett nyugtalanláb-szindróma gyötri – magyarázza a HVG-nek Szakács Zoltán neurológus, az Állami Egészségügyi Központ alvásdiagnosztikai centrumának vezető főorvosa.

Ők alvás közben, tudat alatt percenként akár többször is úgy érzik, hogy megfulladnak, vagy hogy elviselhetetlenül fáj a lábuk, ami miatt a másodperc törtrészére felébrednek. Az alváslaboratóriumokban megfigyeltek esetében tucatnyi életjelből – például agyhullámokból, szívhangból, szemmozgásból, pulzusszámból, légzési hangokból – következtetnek az efféle felriadásokra. Ha egy alvásórára húsz vagy annál több mikroébredés jut, az „ébren alvóknál” ugyanazok a tünetek lépnek fel, mintha nem is aludtak volna.

A kutatók ma sem tudják pontosan, miért van szüksége az emberi szervezetnek többórás folyamatos alvásra. Arra mindenesetre – patkánykísérletekből – már az első ébrenlétmaraton után nem sokkal rájöttek, hogy a teljes alvásmegvonás végzetes lehet. A tartós kialvatlanság korántsem csak pszichés nyavalyákat, például memória- és figyelemzavart, döntési és összpontosítási nehézségeket, hallucinációkat, illetve – súlyosabb esetekben – depressziót okozhat. Néhány, az anyagcsere szabályozásában és a zsírlebontásban fontos szerepet játszó fehérje, például a szomatotrop hormon kizárólag a zavartalan és több órán át tartó, mikroébredés-szegény mélyalvás során termelődik elegendő mennyiségben.

A töredezett alvást kísérő mikroébredések pedig – magyarázza Szakács doktor – mindannyiszor úgynevezett stresszválaszt váltanak ki. Ilyenkor az agy – tévesen – veszélyt érzékel, ami elől menekülni szeretne, így azonnal futásra kész állapotba hozza a szervezetet: fokozza az adrenalintermelést, emeli a vércukorszintet, a pulzusszámot és a vérnyomást. E fals riasztások pedig hosszú távon szív- és érrendszeri problémákhoz vezetnek, növelik az infarktus és az agyi érkatasztrófák esélyét.

A kialvatlanság és az ennek következtében rajtaütésszerűen kialakuló mikroalvások évente több százezer közúti balesetért felelősek. De ezeket gyanítják több, a hajnali órákban bekövetkezett ipari katasztrófa – például az 1979-es Three Mile Island-i vagy az 1986-os csernobili atomreaktor-balesetek – hátterében is.




hvg.hu - Balázs Zsuzsanna - 2010. március 23.